Prológus

1676. Románia

A nő jól megnézte magának a Kastélyt. Hatalmas feketekőből épült, négy tornyos épület volt, óriási parkkal, erdőséggel, és… temetővel. A házban égtek a villanyok, kiabálás és gyerek zsivaj hallatszódott ki. A boszorkány zöldszemével körül kémlelt, majd amikor meggyőződött róla, hogy senki sem figyeli, elővette jogarát a köpönyege alól, és így szólt:

- Parancsolom neked, hogy tárulj! - mire a jogar smaragdzöld fénnyel fényleni kezdett, elárasztva vele a környéket. Aztán nagy kovácsoltvas kapu nyikorogva feltárult.

A boszorkány fentebb húzta fejére a csuklyáját, és belépett a kastély udvarába.

Az ablakban feltűnt egy szőke fej. Odabentről egy kislány kukucskált kifelé. A varázslónő épp csak vetett rá egy pillantást, majd fellépett az első lépcsőfokra, ami az ajtóhoz vezet. A kislány eltűnt az ablakból, odaszaladt anyjához, aki az apjával veszekedett. A gyerek megrángatta édesanyja szoknya szegélyét, de a nő elhessentette a lányt. Közben a boszorkány egyre felért a lépcsőkön, megfogta a kopogtatót, és bezörgetett.
-… Na, még ez is, ki lehet ez ilyenkor? – szűrődött ki tompán egy dühös férfihang.
-Anya ne engedd be! – könyörgött a kislány.

De az asszony nem hallgatott a gyerekre, kitárta az ajtót, mire a férje is odatoppant mellé.
-Mit akar itt? – dörrent rá a nőre.

Mire a boszorkány olyan szép dallamos hangon válaszolt, amit még sose hallottak:
-Szállást keresnék éjszakára. – szólt, majd hátra dobta csuklyáját.

Egy pillanatig visszafojtott lélegzettel álltak, csak bámulni tudták a gyönyörű nőt, aki kedvesen mosolyogva tekintett rájuk.

Amikor az asszony magához tért révületéből már válaszolt volna, de az ura leintette.
-Sajnálom, de itt nem kap szállást – mondta kemény hangon.
-Ó, - sóhajtott fel a szépség. – Ez igazán nagy kár.
-Egyáltalán hogyan jutott be? – érdeklődött a ház asszonya.
-Hát a kapun kedves. – mosolygott továbbra is a hölgy.
-Már megbocsásson, kérem,- kezdte zordon a férfi – De a kapu zárva volt.

-Mégis itt állok. – mondta a boszorkány.

       -Látom. – szólt lenézően a férfi. – Ha nem haragszik, most távozzon. Lance, kérem, kísérje ki a hölgyet! – szólt a komornyikhoz.
       -Azonnal uram. – válaszolt Lance, majd a boszorkányhoz fordult:
      -Erre parancsoljon. – mutatta az utat.

De a váratlan vendég nem mozdult.
-Arra nem lesz szükség. – olvadt le a mosoly az arcáról.

Megemelte jogarát, mire az smaragdzölden világítani kezdett, és a pár szemébe a halál köde költözött.